MENU

Így éltem és élem meg az iskolakezdést

~ Kamrás Ria blog ~

Az iskolakezdés minden szülőnek izgalmas időszak, főleg akkor, ha gyermekét először küldi általános iskolába vagy – mint az én esetemben is – a középiskola első évébe. Az én helyzetem egy picit mégis különlegesebb, hiszen magam is tanítottam.


Régen a szeptemberek mindig egy új időszakot, egy új kezdetet jelentettek, hiszen tanérként az év mindig szeptembertől júniusig tartott. Ugyanúgy vártam a nyári szünetet, az év végét, a töltekezést, mint a gyerekek. Aztán természetesen ugyanolyan izgatott voltam szeptemberben, és alig vártam, hogy újra az iskola falai között legyek és egy új osztályt ismerjek meg. Miután otthagytam a tanári pályát, emlékszem, milyen furcsa érzés volt az első 1-2 év tanítás nélkül. Aztán persze teljesen más irányt vett az életem; utána az év már nekem is januártól decemberig tartott – egészen addig, amíg az első gyerekem iskoláskorú nem lett.

Fontos, hogy az iskola ne szenvedés, hanem élmény legyen

Az első gyereknél mindig nagyobb az izgalom a szülők részéről, míg a második gyerek már belenő ebbe – ez nálunk is így volt. A kisebbik fiamnak is természetes volt, hogy a bátyja iskolába jár, és egyszer majd ő is suliba megy. Nála ez már magától értetődő volt, kevésbé volt várt dolog, mint a nagyobbik fiam esetében. Szerintem az első tanévnek az a lényege, hogy legyen egy egészséges izgatottság és kíváncsiság a tudás, az újdonságok iránt. Az a meggyőződésem, hogy a tanító nénit is a gyerekhez kell keresni. Fontos, hogy a gyerek karakteréhez, személyiségéhez a lehető legjobb pedagógus társuljon, hiszen így érzi majd jól magát. Az egész iskolának erről kellene szólnia, elvégre mi is azokat a tantárgyakat és éveket szerettük a legjobban, ahol jó volt a tanár. Ha ez működik és megvan ez a fajta „kémia”, akkor az iskola nem szenvedés, hanem egy mindennapos élmény lesz a gyerekek számára.

Emlékszem, a nagyobbik fiammal nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy mi vár majd rá, mi lesz az óvodás évek után, mi fog majd történni az iskolában, milyen élmények fogják érni. Egyrészt próbáltam pozitív képet festeni az iskoláról, osztálytársakról, másrészt fontosnak tartottam már akkor építeni a felelősségtudatot benne. Erre tudatosan készültem. Azt vallom, hogy ha egy gyereknek idejében megtanítjuk, hogy mi az ő kötelessége és milyen keretek között mozoghat, élhet, azzal biztonságot teremtünk neki. Nem hiszek abban, hogy egy gyerek bármit és bármikor megtehet. Fontos, hogy adjunk neki korlátokat, hiszen a korlát jelenti a védőhálót. Mit jelent ez a gyerek számára? Azt, hogy nyugodt lehet, mert ha hibázik, úgyis figyelmeztetik. Egyébként pedig kipróbálhatja magát egy bizonyos pontig, amíg ez nem jelent veszélyt a saját és környezete egészségére vagy nem tesz olyat, ami nem megengedett az ő életkorában.

Ne vágjuk le a gyerek fejlődésre nyitogató szárnyait!

Kamrás Ria

Kamrás Ria: A fiaimat már az iskola első évétől kezdve önállóságra neveltem

Arra is emlékszem, hogy csináltunk rajzos órarendet, hogy már rögtön az első napoktól kezdve tudja, milyen tantárgyai lesznek. Az első pár napban együtt készítettük elő az írószereket, megmutattam, hogyan működik az órarendolvasás, megbeszéltük, hogy mit kell vinni az iskolába. Először én pakoltam be, ő figyelte, pár nap múlva aztán már ő pakolt be, és én figyeltem. Utána teljesen egyedül pakolta be a táskáját, én maximum csak szúrópróbaszerűen ellenőriztem. Onnantól kezdve teljesen önálló volt, tudta, hogy mi a kötelessége és mit kell csinálnia. A leckeírásban is ugyanezt az elvet vallom – hiába ez a szakmám, nem néztem meg, hogy rendben van-e a házi feladatuk. Az elején leültünk, megbeszéltük, ha kellett, segítettem. Szerintem a gyerekeket az első pillanattól kezdve önállóságra kell nevelni, meg kell tanítani az összefüggéseket – vagyis ha nem pakol be rendesen, fekete pontot kap, ha lemarad az anyagban, akkor pedig pótolnia kell. Az én fiaim gyűlöltek pótolni, ezért igyekeztek nem lemaradni. Abban hiszek, hogy meg kell tanítani a gyereknek, hogy mi az ő kötelessége és meg kell mutatni az odavezető utat, a módszertant. Mindezt úgy, hogy folyamatosan növeljük a felelősséget, illetve következetesen odatesszük mellé az iskolai, családi oldalról támasztott elvárásokat.

Nem hiszek a mindennapi kikérdezésben, ellenőrzésben, mert ezzel szerintem levágjuk a gyerek fejlődésre nyitogató szárnyait. Inkább azt vallom, hogy lehet hibázni, tévedni, elfelejteni megtanulni egy verset, de akkor annak vállalni kell a következményeit. Elvégre az élet is erről szól. Nem vagyunk tökéletesek, mi is hibázunk, mégis folyamatosan fejlődünk. A magunk által kitaposott ösvény a miénk, nem pedig az, amit a szüleink számunkra folyamatosan egyengetnek. Csak biztonsági hálót, kereteket és szükség esetén segítséget kell adni.


Tudtad, hogy a negatív tapasztalatokból is lehet tanulni? Kattints és olvasd el, nekem mi a taktikám ilyenkor!

Ha még több motivációra és inspirációra vágysz, látogass el Twitter, illetve Google Plus oldalamra is!

Comments are closed.