MENU

Lélekmorzsák

„A sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan – már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami.”

/Müller Péter/

Azért választottam ezt az idézetet ehhez a köszönetnyilvánító levélhez, melyet Kamrás Riának ajánlok, mert pár hónappal ezelőttig, megmondom őszintén, nem hittem a sorsban. Talán túl nagy szavakat használok, de Ria volt az a személy az életemben, aki töretlenül hitt bennem, és mint egy magasabb rendű erő belenyúlt az életembe és megváltoztatta. (Azért itt leírom a szavait, mert Ő nem egészen gondolja így, szerinte én voltam az, aki a változásra megérett.)

Riával egy szép májusi napon ismerkedtem meg. Ő lett a főnököm. A cégéhez való kerülésem nem volt akadálymentes, de végre ott ülhettem az irodájában. Recepciós munkakörbe vettek fel, ami nem egy impozáns poszt az irodai hierarchiában, de én nagyon boldog voltam. Előtte fizikai munkát végeztem több mint tíz éven át, ami jövedelmező volt (csak anyagilag), és eljött az ideje, hogy váltsak. Mindezt olyasfajta meggondolásból tettem, mert igencsak eljárt felettem az idő. A vendéglátózás jó alternatívának tűnt a tanulás mellett, de már rég nem tanultam, szóval igyekeztem valamiféle tűz mellé kerülni.

Szóval az első napomon Ria behívott magához. Kedélyes ismerkedő beszélgetésen ledöbbentem, és el is gondolkoztam rajta, hogy  biztos van itt még új kollega akivel összetéveszt, mert én csak egy recepciós vagyok. Nem így volt. Miután nagyjából feltérképezte mi a helyzet velem, rámzúdította a véleményét. Hosszasan fejtegette, hogy szerinte nekem ez a munka kevés lesz, ő úgy látja, hogy sokkal több van bennem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, lenne-e kedvem a személyi asszisztensének lenni. Hangsúlyozom, ez 10 perc beszélgetés után történt. A válaszom igen volt.

Elkezdődtek a dolgos hétköznapok, kezdtem beilleszkedni az irodai munkakörnyezetbe. Sokáig kicsit furán éreztem magam, mert a 46 munkatársammal egytől-egyig, mindenkivel tök jól kijöttem, sőt megszerettem őket. Sok helyen dolgoztam már, de ez a munkahely mind közül kiemelkedett. Minden egyes munkatársamra számíthattam, mindenki segített és mindenki érdeklődött. Szuper szervezeti egység szerves részét képeztem. Ria asszisztenseként elég sok időt töltöttem vele, megismertük, és mondhatjuk megszerettük egymást. Ria elég sok mindent kért tőlem, de soha nem volt olyan alkalom, hogy ne köszönte volna meg többször is, ha valamit elintéztem neki. (Pedig ez alanyi jogon járt neki.)

Még a próbaidőmet töltöttem, amikor súlyos magánéleti válságba kerültem. Nagyon érzékeny típus vagyok, így hiába volt vendéglátós-pókerarcom, sajnos nem tudtam eltitkolni fájdalmam és egy szeptemberi napon összeomlottam. Mivel recepciós voltam, tehát mindenki szeme előtt, és az irodában elég sok tárgyalás folyt elég befolyásos emberekkel, úgy gondoltam ezzel vége is az irodai pályafutásomnak. Persze nem így történt. Hazaküldtek azzal a felszólítással, hogy pihenjek, próbáljak megnyugodni. Ha ez nem lenne elég, minden nap felhívtak és megkérdezték, hogy vagyok, mit csináltam aznap stb. Teljesen ledöbbentem. Ilyen támogatást még a családomtól se kaptam soha. Összeszedtem magam és folytattam a munkát, ekkor már mély érzelmi szálakkal.

Ahogy telt-múlt az idő egyre több feladatom lett, még egy helyettest is felvettek mellém. Így szépen elkezdhette Ria a hadjáratát ellenem. Ez a hadjárat abban merült ki, hogy próbálgatta, milyen poszton lehetne velem gondolkodni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen elfoglalt üzletasszony miért foglalkozik egy ilyen kis recepcióssal?!

Karácsony előtt leültünk beszélgetni. Ezek a beszélgetések elég gyakoriak voltak, de ez valahogy kiemelkedett a többi közül. A magánéleti válságon túl voltam már, kezdtem magam jól érezni, de mégis valami hiányzott. Ria ezt észlelte. Faggatott, hogy mi van velem, látja, hogy baj van.

Nem volt baj, csak már elmúlt az önsajnálatom és elkezdett foglalkoztatni a jövőm. Szerettem a munkám, mindig úgy csináltam mindent, hogy kifogástalan legyen. A hálám, amit a cég és iránta éreztem, fel se vetette a kérdést, hogy valami mással foglalkozzak.

Elmúltak az ünnepek, amit egyedül töltöttem. Eléggé le voltam hangolva, amikor is kaptam megint egy új feladatot. Írnom kellett, mégpedig szabadon. Csak úgy jöttek szavak, a mondatok, a gondolatok. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de az írás rádöbbentett arra, hogy igen, ezt szeretem csinálni. Kb. egy hét telt el, amikor az ügyvezető, Péter közölte, hogy megszűnt a posztom… Mert másnaptól a Marketing osztályon fogok dolgozni.

Tudjátok, ez a sikertörténet több szempontból is különleges. Nem tartom magaménak, mert Ria ösztönzése és bizalma nélkül nem lennék sehol. A mindennapos túlélési tanácsai, az együtt érző könnyei kicsit családtaggá formálta bennem Őt. A szeretete és a törődése nekem pótolhatatlan, és ezt soha az életben nem fogom neki elfelejteni. Sohasem voltam egy ambíciózus ember, de mióta vele dolgozok, átformált és a közös cél érdekében, és persze Érte bármit megtennék.

Azt mondják a bölcsek és az okosok, hogy akikkel életed folyamán találkozol, nem véletlenül toppan hozzád. Ki azért, hogy ellenpélda legyen, ki azért, hogy segítségedre legyen. Kamrás Ria, köszönöm Neked, hogy melletted lehetek és köszönöm, hogy mellettem vagy.