MENU

Nőként és anyaként az üzleti életben – Kamrás Ria interjú

~ Kamrás Ria ~

Kamrás Ria sikeres üzletasszony, coach, mentor, ám mindenekelőtt nő és anya. Saját elmondása szerint sem egyszerű lavírozni a munka és a család között, mégis szerencsésnek érzi magát, hiszen azt csinálhatja, amit igazán szeret.

Hogyan tudod megtartani az egyensúlyt a munka és a család között?

Kamrás Ria: Ha egy tökéletes világban élnénk, akkor azt mondanám, hogy természetesen mindenre van időm és a gyerekeim mindig annyit kapnak belőlem, amennyit szeretnének. Ez persze csak egy tökéletes világban van így, amúgy pedig olyan kihívás ez, ami mindig éberen tart. Nem lehet jó tanácsot adni, fontos, hogy jól működjenek a szenzoraink. Vannak olyan időszakok, amikor a munkahely és az ottani problémák megkívánják azt, hogy fizikálisan vagy fejben többet legyek ott. És persze vannak olyan periódusok is, amikor érzem, hogy több időt igényel a családom. A kisebbik fiam most kamaszodik, ilyenkor előfordul, hogy azt mondja: szeretne velem elmenni valahová és meginni egy kávét. Ilyenkor tudom, hogy valami fontosat akar mondani, így akár egy találkozót is lemondok azért, hogy egy órát vele töltsek. Ettől függetlenül nincsen tökéletes egyensúly.

Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Kamrás Ria: Régen sokszor előfordult, hogy a kocsiban utazva a gyerekeim valamit szerettek volna elmondani, de folyamatosan csörgött a telefonom. Egy idő után azt mondta a kisebbik fiam, hogy „téged nem is érdekel, hogy mi van velem”. Ez a mai napig marcangol, viszont egyben egy nagyon nagy felkiáltójel is volt. Hiszem, hogy a gyerek is tanítja a szülőt; én ezzel az egy mondattal nagyon nagy tanítást kaptam a gyerekemtől és azóta sokkal jobban odafigyelek erre. Bár a múltat nem tudom megváltoztatni, egyet mégis tudok: nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. Hiszem azt, hogy az ember hibázhat – én is, ők is. Ezt fel kell vállalni, és ha megbeszéljük, akkor előbbre vagyunk, mintha besöpörnénk mindent a szőnyeg alá. Ez az egyensúly olyan, mint egy csónak a hullámzó tengeren: egyszer egy kicsit feljebb van, egyszer egy kicsit lejjebb. Időnként becsap a víz, máskor fel is borulhatsz, és úgy érzed, hogy itt a vég. Ez egy folyamatos balanszírozás. Azt gondolom, hogy egy nő a gyereke megszületésével meg is szerzi ezeket a belső indíttatásokat, amelyek olyan erősek, hogy ha akarja, akkor megtalálja a módot arra, hogy anyaként és felkészült, erős vezetőként egyaránt helytálljon.

Mennyivel nehezebb, másabb anyaként?

Kamrás RiaKamrás Ria: Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen lenne anélkül? Ez az opció nem opció. A nagyobbik fiam egyszer azt mondta: „nagyon szeretném, hogyha a gyerekeimnek majd te adnád meg azokat az alapokat, mint nagymama, amit én megkaptam tőled”. Ennél jobb visszacsatolás szerintem nincs is. Ő maga mondta ki azt, hogy a következetesség és a megfelelő korlátok felállítása mellett volt neki jó gyereknek lenni. Persze hibázhatott, de egy kicsit mindig ment előre. Szerintem az anyaságban a legizgalmasabb dolog az, hogy mindig változó. Ahogy a gyereked fejlődik, te is legalább annyit, akár többet is fejlődsz vele együtt. Ezt másképp nem lehet megélni. Én nem tudom elképzelni az életemet a gyerekeim nélkül. Persze mindig viccelődöm velük, de ha pár napig nincsenek otthon, azonnal hiányérzetem támad. Sokkal nehezebb lenne az életem nélkülük.

A fiaid mennyire önállóak az életben, döntéseik meghozatalában?

Kamrás Ria: A gyerekeim nagyon önállóak. A nagyobbik fiam a gimnázium utolsó évét például Kanadában töltötte, a kisebbik fiam pedig már másodszor ment külföldre tanulni. Először Amerikában volt, most Kanadában tanul egy fél évet. Ezáltal nemcsak új kultúrát ismer meg, hanem nyelvet tanul, önállósodik és ez nagyon sokat fog neki jelenteni. A gyerekeim sokkal erősebbek és érettebbek, mint az átlag. Én egyébként nagy híve vagyok a korai önállósodásnak. A nagyobbik fiam 10 évesen kezdett el vízilabdázni, ő ekkor már vitte magával az öccsét a Margitszigetre, utána pedig a kisebbik gyerekem is önállóan járt busszal. Az önálló iskolába járást nagyon korán megtanulták, illetve azt is, hogy mindent szabad, persze bizonyos korlátokon belül. Nekem az az alapelvem, hogy csinálhat bármit, csak tudjak róla, így baj esetén meg tudom védeni és ki tudok állni mellette.

Segítesz nekik, vagy inkább hagyod, hogy a saját fejük után menjenek?

Kamrás Ria: Anyaként szerintem nagyon fontos, hogy ne mi hozzuk meg a döntést – a személyiségem miatt ez nekem nagyon nehéz, de dolgozom rajta. Tudni kell irányítani a háttérből, ugyanakkor meg kell tanulni visszavonulót fújni bizonyos helyzetekben. Én abban hiszek, hogy nekik kell végigmenni az úton. Ha jó hátteret kapnak, olyat, ahol hibázhatnak, de újra is kezdhetnek dolgokat, az később nagyon jó alap lesz nekik. A sport például nagy önállóságot és tudatosságot adott a gyerekeimnek. A nagyobbik fiam élen járt ebben, a kisebbik pedig már ezt látta. Próbálom azt tanítani nekik, hogy minden döntésnek, cselekvésnek és nem döntésnek is van következménye. Én inkább összefüggéseket tanítok nekik. Mindentől megvédeni őket nem szabad, nem is lehet és nem is akarom, mert ezek azok a tapasztalatok, amelyekből később tanulhatnak. Nem tudunk mindig napsütésben élni, mert akkor sosem aludnánk.

Szoktad őket terelgetni, ha esetleg rossz irányba indulnak el?

Kamrás Ria: Bár a fiaim között csak öt év különbség van, mégis teljesen különbözőek, máshogy funkcionálnak. A kisebb fiamnál nem működött az, ami a nagyobb gyerekemnél igen, és ez nagyon nagy felismerés volt. Bár a kisebbik gyerekem is ugyanazt a mintát látja, nála mégis más eszközökhöz kell nyúlnom. Még több önvizsgálatot kellett tartanom és rá kellett jönnöm, hogy másképp kell őket „irányítgatnom”. Szülőként nagyon nehéz végignézni, ha falnak mennek és koppannak egyet. Sokkal nehezebb, mintha én szenvednék. De ez is az élet része. Mit tudok én tenni? Ott vagyok egyfajta védőhálóként, akire baj esetén mindig számíthatnak.

Milyen értékeket szeretnél átadni nekik?

Kamrás Ria: Elsősorban a pozitív gondolkodást, az élethosszig tartó tanulást és a szorgalmat. Nem elég „mindent megtenni” elméletben, a gyakorlatban is meg kell tennünk mindent. Fontosnak tartom, hogy olyat csináljanak, amit szeretnek. Nem kényszeríthetem őket olyan pályára, ami nem nekik való, amiben csak szenvednek. Nem szabad csak a fizetésért élni és dolgozni, mert szerintem az nem egészséges. Fontos, hogy azt csináljuk, amit élvezünk és addig, ameddig élvezzük. Én például azért nem tudok kikapcsolni, mert nem is akarok. Elvégre miért ne akarnám azt csinálni, amit szeretek? A gyerekeimnek is ugyanezt tanítom. Az egyik mottóm: úgy élj és viselkedj, ahogy Te is elvárnád a másiktól. Az embernek mindig érdemes valami jót tenni, valami pluszt adni, hiszen ezek hosszútávon sokkal jobban kifizetődnek.

Comments are closed.